FlexSlider

Wroclaw, elvtársak!

Wroclaw-ban jártunk Június 15 és 17 között Marczibandi elvtárssal, egy nemzetközi kritikai konferencián: "The 5th International Conference on Critical Education: Analyze, educate, organize. Critical education for social and economic justice". Az ICCE a társadalmi igazságosság mellett elkötelezett hallgatóknak, oktatóknak és aktivistáknak biztosított fórumot kutatási eredmények, pedagógiai gyakorlatok és tevékenységek bemutatására. 

A gazdsági válságok, a táguló és mélyülő szegénység nagy toposzának közepette, mikor voltaképp a válság maga a gazdaság (vö. Comité Invisible), mikor az oktatás a neoliberális kapitalizmus, az agresszív nacionalizmus és a neokonzervatív lendület játékszerévé iparosodik és kompetencia-kiszerelő McDonald's-ként (vö. Mihály Ottó) saját maga is áruvá válik, akkor az eddigieknél is fontosabbak a kritikai elméletek és mozgalmak oktatással, iskolával, pedagógiával kapcsolatos kritikái.

S mert a KÉM saját gyökereit a kritikai pedagógia, a marxista nevelésfilózófia, a kommunitárius szocializmus lehetőségeiben és egyéb kritikai nyalánkságok kihívásaiban keresi, az ICCE-n való részvétel számunkra a vágyott szakmai (és politikai) életvilágba való beavatást is jelentette, főleg, hogy nem csak tapasztalatot szerezni, de saját tapasztalatainkat megosztani is lehetőségünk nyílt. Hogy mindezt ráadásul az egyetem finanszírozta nekünk - ti., hogy egy marxista, radikális baloldali konferencián adjunk elő - meglepő, s kicsit eltávolodva az eseményektől már annyira nem foglalkoztat - azért hozzáteszem, hogy persze, ismerünk olyan oktatókat az egyetemen, akik azért egy fél szakállat bevállalnának. Nem beszélve Mészáros Gyuriról, aki szintén tartott előadást, épp a neoliberális egyetem és az ebbe a kontextusba "ékelt" kritikai pedagóg és kutató (tulajdonképpen saját maga) viszonyáról. Egyszóval jó érzés volt, hogy lengedezett valamicske hátszél, főleg, hogy mi is - többek közt - az egyetem neoliberális túlfűtöttségének kritikájára vállalkoztunk. Volt bennünk valami egészséges eltökéltség, amit csak tetézett, hogy érkezésünkkor egész Varsó az antikapitalista víkendre készült.

S ha ez nem lett volna épp elég, Wroclaw-ba érkezvén "elvtársak!"-ként köszöntött minket is az idén 70. születésnapját ünneplő Dave Hill, a konferencia egyik "fővédnöke", marxista aktivista és egyetemi professzor.

“Elvtársak! Akár hírünk megy a világban, akár nem, összeköt minket, hogy hiszünk a társadalmi igazságosságban. Kommunisták, anarchisták, torckisták, anarcho-kommunisták, jó együtt látni benneteket! Jóllehet, fasiszták, neoliberálisak, neokonzervatívak nélkül, de mi itt vagyunk, és figyelünk egymásra, mert törődni akarunk egymással, hát meghallgatjuk egymást. De deklaráljuk, hogy a mély rendszerkritika mellett kötelezzük el magunkat, és hogy nem szektásodunk! Anti-elitisták, anti-hiercharchisták vagyunk. Kollaborálunk és forradalmasítjuk viszonyainkat. Elvtársak! Beszélgessetek egymással, míg itt lehetünk, együtt!"


Meg kell mondjam, felemelő és buzdító egy efféle köszöntőt hallani a magunkfajta kapitalizmus-kritikával kacérkodó ifjaknak és közben megérkezni abba a nemzetközi közösségbe, amiből valamiféle - számunkra szokatlan és barátságos - deklarált filozófiai összetartás, összefonódás is kiérezhető. És ez fontos, hiszen a pedagógia elsősorban mégiscsak filozófiai - így történeti, politikai, társadalmi, stb. - beágyazottságú.

És fontos azért is, mert a mai neveléstudomány úgy veszi át az uralkodó filozófia, a neoliberalizmus gondolkodási-cselekvési modelljét, mint egy mainstream, uralkodó diskurzust, végső megállapodást, nagy konszenzust. S mert az uralkodó diskurzusokat ideológiamentesnek értelmezi, nem tekint rá ideológiaként, filozófiaként. Olyan alapvető, a mindennapi gyakorlatot meghatározó kérdések kerülnek a neveléstudomány szemétdombjára, minthogy "honnan vesszük, hogy bármit is csinálnunk kell a gyermekből?", "mi az, hogy társadalmi fejlődés?", "mi az, hogy gyermek?", "mi az ember és mivégre?" stb. Viszont ha elimináljuk és elvonjuk, eltagadjuk ezeket a nem elvont (!) kérdéseket, akkor nem marad más, mint negédesen a hogyanokon és a módszertani nünükéken kasztanyettázni, valami ezoterikus, megfoghatatlan, gyökértelen és szenvtelen extrapoláció árnyékában és máris az impaktfaktorok, indikátorok, tépróbák, implementációk, validációk nagy establishment-jének korában eszmélünk magunkra, egy petyhüdt, kiskapitalista neveléstudományi homokozóban, a glóbusz lángoló játszóterén.

Úgyhogy - Trencsényi Lacit megidézve és kiegészítve fél szakállal - jól jön a pedagógiának az újra fellelt, újra hozzáférhető [baloldali] hagyomány. Jól jön, de a filozófia önmagában nem képes a társadalmi együttélés új formáit megalapozni. A forradalmi, kritikai pedagógia sine qua non-ja a az elmélet és a gyakorlat, a reflexió és az akció szintézise, tehát a praxis. Nem véletlenül kérte Joyce Canaan, egyetemi professzor és aktivista az előadásunk felvezetőjében, hogy ha tehetjük, ne csak azt mondjuk el mi a probléma, hanem azt is mit lehet tenni.

És hát bőven kaptunk erre a kérdésre válaszokat a konferencián az aktivizmus, az occupy mozgalmak lehetőségeiről, a lokális társadalmi cselekvés hogyanjairól, a marxista elemzés eszközeiről, a kritikai realizmusról, az ontológiai realizmusról, az episztemológiai relativizmusról, a humanista marxizmusról stb. A konferencián nagyon fontos visszajelzéseket kaptunk, amelyek közül a legelgondolkodtatóbbak Agnieszka Dziemianowicz-Bąk, Joyce Canaan, Alpesh Maisuria, Alvaro González és Daniel Leyton szavai voltak, akik több tapasztalattal rendelkeznek a forradalom és szerveződés gyakorlatáról.

Azt tanácsolták nekünk, hogy szakadjunk el az egyetemtől (mert az túl merev, nehezen mozdítható, anakronisztikus intézmény) és fókuszáljuk tevékenységünket a helyi társadalomi praxisra. Mint már sokszor leírtam, a műhely véleménye, hogy a pedagógia és a pedagógia- és tanárképzés is társadalmi praxis. Történelmi feladatunknak tekintjük, hogy megalapozzuk az intellektuális, gyakorlati és spirituális a feltételeit nem csak a lázadásnak, hanem a viszonyok forradalmasításának és a kritikai tudatosság előtörésének.

Továbbra is azt gondoljuk, hogy e feladat bázisául alkalmas helyszín lehet az egyetem, de valóban és feltétlenül nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk az utcafrontra. Ezért is, következő szemesztertől a szerveződés is fókuszba kerül - a helyi társadalmi csoportokkal való közös munka, hiszen ők segíthetnek leginkább megérteni a helyi, társadalmi viszonyokat és problémákat.


1 "Látnunk kell, hogy a gazdaság nincs „válságban”, a gazdaság maga a válság. Nem arról van szó, hogy kevés a munka, hanem éppen hogy túl sok is. Mindent összevetve, nem a válság, hanem a növekedés nyomaszt minket. Be kell vallanunk, hogy a tőzsdei árak litániájából annyit értünk, amennyit a miséken a latin kántálásból. Szerencsénkre már jó páran erre a következtetésre jutottunk."


2 "Mást se teszünk, mint leszűkítjük azt a személyiséget, amelyet egyébként állandóan istenítünk. Leszűkítjük, most éppen kompetenciákra. Megmondjuk a 3 kiemelt kompetenciát, hozzárendeljük ennek a lépéseit, megvalósítjuk, s azt mondjuk: sikeresek vagyunk. Hogy eközben az iskolát is el kell lényegteleníteni, leszűkíteni, el kell szegényíteni? Leszűkítjük, s ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy klasszikusan ismeretgyárként működtetjük, avagy kompetenciakiszerelő McDonald's-ként."

 

Galéria: 
Kulcsszavak: 

Hozzászólások

Érdekes beszámoló.

Egyetlen tartalmi észrevételem/ellenvetésem lenne:

A matematikai/statisztikai elemzések szerintem nem oda vezetnek, hogy elvesszen az egyén, és számmá váljon. Ahogy egy orvosnak/pszichológusnak is az a célja, hogy meggyógyítsa az embert, és ezért nyúl száraz tudományterületéhez, gyógyszerstatisztikákhoz, stb, úgy a pedagógiai statisztikai elemzés is csak egy eszköz, hogy a Gyereken, a Személyen segítsünk. Egyetértek azzal, hogy a személyes reflexió a gyerekre, a személyre, akivel kapcsolatban vagyunk, nélkülözhetetlen. A statisztikai elemzés célkitűzései is, sőt maga az adatfelvétel is ugyanígy saját tapasztalatainkra (közvetlen, vagy közvetett, tanult tudásra alapuló tapasztalatokra) való reflektálásként jön létre, csak a következő lépés annak elszemélytelenedése.

Fontosnak tartom a kvalitatív kutatási módszereket, ugyanakkor nem vetem el a kvantitatívakat, mert azok más vetületét mutatják meg az adott jelenségnek. Nem az egyedi esetre fókuszálnak, hanem az eset társadalmi eloszlását mutatják meg. Nekem azt tanították, a jó kutatás kvantitatív és kvalitatív elemeket is tartalmaz, pont ezért.

Érdeklődve olvasom majd a későbbi beszámolókat.

Uránusz

Félreértés ne essék, itt nem a kvalitatív, kvantitatív kutatásmódszertanok szembeállítására gondoltam, ezeket nagyon fontosnak tartom. Elsősorban a neveléstudományi mérések pozitivista, induktív-empirikus meghatározottsága problematikus. A high-stake testing, az OECD mérések, de akár a hazai kompetenciamérések is szemléletükben alapvetően monokulturálisak, és reflektálatlanok ideológiai beágyazottságukkal kapcsolatban. Tulajdonképpen a mérések és a tesztelmélet is messzemenően kiszolgáltatott az "oktatásiparnak". Ezzel kapcsolatban (is) Varga Zsuzsa ír az Eszmélet 98. számában érdekeseket:

"A már idézett kapcsolatrendszeren túl [az OECD] az oktatással kapcsolatos jelentések, valamint a globálisan alkalmazott PISA-projekt segítségével gyakorol jelentős befolyást a világ oktatásügyére. Hitelét azzal is igyekszik alátámasztani, hogy elemzései a szakértők szerint „objektív tényeken”: felméréseken és adatokon alapulnak. Csakhogy ez az állítás agyaglábakon áll. A társa- dalmi problémák vizsgálata sohasem vezet el cáfolhatatlan „tényekhez”. Már a kérdések megfogalmazása is meghatározott ideológiák mentén történik; ugyanez vonatkozik a módszertanra, de különösképp az interp- retációra. Nézzük például az OECD talán legnagyobb hatású akcióját, a PISA-felmérést: hogyan is állunk a tényekkel? A minden országban ugyanazt a feladatcsoportot alkalmazó vizsgálat szükségképpen abból indul ki, hogy a feladatmegoldó képesség bizonyos fajtái függetlenek a kultúrától, tehát univerzálisak. Csakhogy az intelligenciamérések több mint százéves története ennek éppen az ellenkezőjét igazolta. A PISA- felmérések másik fontos ideológiai előfeltevése, hogy a világ országaiban működő oktatási rendszerek működése egyetlenegy adatfajta, a diákok meghatározott területeken nyújtott teljesítménye alapján összemérhető – ez is több vonatkozásban kétséges és vitatható. Az „objektív tényekre” való hivatkozás valójában kirekeszti a diskurzusból az előfeltevések és ideológiai elkötelezettségek vizsgálatát, egyáltalán: a vita lehetőségét."

Teljes cikk itt: http://epa.oszk.hu/01700/01739/00083/pdf/EPA01739_eszmelet_2013_98_nyar_...

Köszi, így világos.

Tehát a kérdésfeltevés során és a mérések során vallott értékekre való reflektálatlanság az, ami szerinted jelenleg domináns. És ez a reflektálatlanság tagadja, hogy értékek mentén történne az adatgyűjtés. Miközben mindig értékek mentén történik, akár kimondottak ezek, akár nem. Akár tudatosak, akár nem. Soha nem objektív egy mérés. Egyetértek. És szerinted akár tudatos is lehet az értékek elhallgatása, hogy a kapitalista hatalmi viszonyok működési mechanizmusának tudattalanná tételével fenntartsák az uralkodó osztály dominanciáját.

Ezen állításokról már nem tudok állást foglalni. Nem néztem meg mélységében, mennyire reflektálatlanok a jelenlegi nemzetközi mérések, és a nagytőkés osztály társadalmi tevékenységébe, és annak az oktatáskutatásokhoz való kapcsolatába se látok bele eléggé.

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA

Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.

Kép CAPTCHA